Optikai csalódások, eltűnt milliók és a Pilvax szelleme – Avagy hogyan ne raboljuk el Petőfit

Van az a pont a politikában, amikor a pátosz már nem felemel, hanem egyenesen komikumba hajlik. Bódis Krisztina legújabb bejegyzését olvasva az ember nem tudja eldönteni, hogy egy rosszul sikerült matematikai szakkörön, vagy egy szürreális történelmi jelmezbálon vesz-e éppen részt.

Kezdjük a legnyilvánvalóbb aritmetikai zsonglőrködéssel: „Félmillióan voltunk!” – harsogja a poszt.

Értjük mi a lelkesedést, a tavaszi szél könnyen megmámorosítja az embert, de a hűvös, könyörtelen valóságot úgy hívják, hogy mobilcellás adatforgalom. A hivatalos, független technológiai mérések szerint a tömeg létszáma valahol 150 ezer fő körül tetőzött. Ami persze egy tiszteletre méltó szám – körülbelül egy csendesebb, tavaszi kormánypárti Békemenet bemelegítő szakaszának felel meg –, de azért a 150 ezret félmilliónak hazudni olyan fokú optikai csalódás, mintha valaki egy kerti pocsolyát a Balatonnak nézne, csak mert épp belesüt a nap.

De lépjünk is túl a számok fiktív univerzumán, mert a bejegyzés igazi, gyomorforgató blaszfémiája nem a matematikában, hanem az irodalomban keresendő.

Nagy Ervin elszavalta a Nemzeti Dalt. Rendben van, a színész tegye a dolgát. A Nemzeti Dal pedig a magyar irodalom egyik legszentebb, legtisztább sarokköve. Egy olyan hazafias, konzervatív és vérre menően komoly értéknyilatkozat, ami előtt minden igaz magyarnak vigyázzba áll a lelke.

Éppen ezért olyan végtelenül groteszk és hiteltelen, amikor ezt a szent szöveget pont Bódis Krisztina próbálja pajzsként maga elé emelni.

Álljunk meg egy pillanatra, és engedjük be a jéghideg logikát! Ki posztolja ide a „Sehonnai bitang ember” sorokat?

Az a Bódis Krisztina, akinek a neve hallatán Ózdon a mai napig felszisszennek az emberek? Aki a sajtóhírek szerint százmilliókkal nem tudott érdemben elszámolni abból a dán támogatásból, amit papíron a legnyomorultabbak, a legkiszolgáltatottabbak felemelésére kapott? Petőfi a hazáért adta az életét, míg a modern „progresszív forradalmárok” a jelek szerint a mélyszegénységben élők vállára állva próbálnak felmászni a politikai színpadra, miközben a kasszakulcs rejtélyes módon mindig elveszik.

És ha már itt tartunk, játsszunk el egy történelmi gondolatkísérlettel! Bódis Krisztina – a haladó, modern érzékenyítés élharcosa – lelkesen tapsol Petőfinek. Képzeljük el azt a jelenetet, ahogy a Márciusi Ifjak ülnek a Pilvax kávéházban. Petőfi a tintatartó fölé hajol, Vasvári Pál a kardját tisztítja, Jókai pedig épp a 12 pontot fogalmazza. Ekkor belép a kávéházba a mi modern aktivistánk, hóna alatt a „Csipkejózsika” című, transzvesztita hercegekről szóló LMBTQ-érzékenyítő mesekönyvvel, és elkezdi magyarázni a fiúknak a genderfluiditás fontosságát.

Józan paraszti ésszel belegondolva: vajon mennyi idő telt volna el addig, amíg Vasvári Pál a kardlapjával, Petőfi pedig egy jól irányzott, nyomdafestéket nem tűrő költői jelzővel kergeti ki a komplett progresszív asztaltársaságot a Múzeum körútig? (Súgok: másodpercekben mérnénk.)

Kedves Krisztina! A Nemzeti Dal nem egy politikai svédasztal, amiről csak úgy le lehet csippenteni a jól hangzó sorokat, miközben az életművel és a tettekkel szembeköpjük azokat az értékeket, amiket a vers képvisel.

A kard valóban fényesebb a láncnál. De az átláthatatlan ózdi százmillióknál és az érzékenyítő mesekönyveknél egészen biztosan. A magyar név megint szép lesz – de ehhez előbb le kellene mosni a gyalázatot, nem pedig posztolni róla.